A törzs felső része, a szív és a tüdő környéke, igen ott, a meggörnyedt hátunk alatt rejtve… ott laknak a titkok. Mikor bezárkózunk vagy a félelmeink felülkerekednek, ide bújtatjuk őket. És időnként igyekszünk megoldani az ide tornyosult érzelmi problémáinkat.

A testünk és szerepünk változása óriási terhet ró ránk, anyukákra. Kicsit merev testtartással, fáradtan, de legalábbis sokszor kialvatlanul emelgetjük gyermekünket. Végezzük a napi feladatokat, igyekszünk beleférni a nap 24 órájába, miközben a gyermek bármelyik pillanatban felülírhatja terveinket.
Kivel nem fordult elő, hogy hosszabb ideig kellett altatnia mint tervezte? Sőt végig ott kellett maradnia, mert a csemete azonnal megneszelte, ha egy pillanatra is eltűnt mellőle?

Rugalmasság, emptáia, harc (vagy inkább csak vágyódás) egy kis saját időért.

Hogyan lehetünk alkalmazkodóak, ha közben testünk merev és rugalmatlan? Hogyan végezhetjük könnyedén a dolgokat, ha ólmos súlyok nehezednek vállunkra?

És az igazság az, hogy átpaszírozzuk magunkon valahogy. Igyekszünk az eseményeknek megfelelően improvizálni, ötletesnek lenni, miközben belefeszülünk a sok próbálkozásba.

Arra jöttem rá, hogy ettől olyan nehéz. Egy olyan képességet próbálunk fejleszteni, amellyel ellenmegyünk a testünknek. A hozzáállás, amire a gyermekhez szükségeltettik az fluiditást, rugalmasságot, kreativitást kíván, míg a test rigid és merev, levegőre és térre vágyik. Hiszen a test és az elme nem válaszható szét. Testünket állapota befolyásolja érzelmeinket, míg érzelmi hogylétünk nyomot hagy testünkön. A kettő elválaszthatatlan!

Ezért tűnik szélmalomharcnak. Segítséget csak az nyújthat, ha összhangba hozzuk a kettőt. Ha megadjuk testünknek is a felszabadulást, ha kipucoljuk az érzelmi nyomást.

Megfigyelni hogyan reagálunk a történésekre, megfigyelni a megszokásokat. Újragondolni őket. Általánosságban és specifikusan.

Ez ad felszabadulást testnek és elmének. Folyamatos tanulás, amellyel vissza- (vagy rá-) találunk önmagunkra.