Határok, következetesség, szelídség, szeretet, kommuikáció

Ezek a szavak visszhangoznak a fejemben, mikor kislányommal újra és újra összetűzésbe kerülök. Mert “nyilván” én vagyok a felnőtt nekem kell irányítanom és megadnom a nap keretét. A fejemben lévő kósza zsivalyt megpróbáltam leegyszerűsíteni. Kitalálni mi az, ami befeszít, ami megbénít és olyan helyzetet teremt, amitől úgy érezem “felnőttként” kell viselkednem.

A következő kérdéshez jutottam: mennyire kell ragaszkodnom az első gondolatomhoz? Ahhoz a gondolathoz, amelyről felnőttként azt gondolom: ez így helyes.

A megfelelő cipőben kimenni az udvarra. Enni akkor, amikor a nap rendje megkívánja. És hasonlók.

A sztereotípia, ami előjött: volt (gyermekem részéről) egy kis ellenállás, erre én úgy reagáltam, hogy megváltoztattam a véleményem. Érzés: ez így nem helyes. Előjön a szikla szilárd alapokon álló felnőtt képe, aki minig tudja, mi a helyes, mi a referenciapont és társai. …ez lennék én. (Vicces.) Vagy inkább csak a gondolataimban él ez a felnőtt-kép?

Mert tényleg, igazából mi történik, ha tele lesz homokkal a papucsa?

Mert ha evésre “kényszerítem”… tudjuk, hogy nem fog enni, ha nem akar! (Ugyanakkor éhesebb lesz a következő étkezéskor, így akkor szinte biztos, hogy többet fog enni, ergó a napi átlag stimmel.)

Ilyenkor jön a bűntudat. Hagytam, hogy mást csináljunk, csak mert nem volt kedve. Nem voltam elég következetes, ebből biztosan most azt tanulja meg, hogy mindent lehet…. duruzsol a fejemben.

Miközben! Megtanulhat mást is. Például azt, hogy ha rossz döntést hoztunk, be lehet látni, szabad változtatni. Hogy lehet rugalmasnak lenni. Hogy anya nem egy szörny, akinek ellen kell állni, vagy “neki kell feszülni”.

Nekem pedig megkönnyebbülés. Mert nem “kell” vitatkoznom és ellenállnom, csak azért mert felnőtt vagyok. Hagyhatom a gyermekem szabadon dönteni és megváltoztatni a döntését olyan dolgokban, amelynek nincs nagy jelentőssége. Olyan helyen és helyzetben, amikor biztonságban van. Elég korlátokat szabnom akkor, amikor tényleg szükség van rá és nem azért, mert elsőre úgy gondoltam és én vagyok a felnőtt, engem kell követni.

Mert a gyermek így is, úgy is téged követ. Nem azt amit mondasz, hanem azt és ahogyan teszed! A maga módján. Ezért úgy vélem, szülőként az a feladatunk, hogy önmagunkhoz hűen viselkedjünk és úgy cselekedjünk, ahogy azt a gyermekünktől is elvárnánk.

 

 

 

Csatlakozz és kövesd a kalandot!

Lehetséges, megszabadulni a hátfájástól és anyukaként is lehetünk mind fizikailag, mind szellemileg frissek és kiegyensúlyozottak!

 
 
Becenév:*
E-mail:*