És ha megijednél, akkor csak gondolj gyermekedre! Ők a nagy tanítók! Minden tekintetben.

A minap zuhogott az eső, és én egy forgalmas utcán siettem a csúfos időjárásban. És egyszercsak: megláttam egy kutyát. Nem is tudom milyen fajta volt. Nagy, behemót, fehér, fekete foltokkal, hosszú szőrrel. Reggel volt még neki is. Szinte kóválygott az utcán, járása rendezetlen volt, mint aki nem tudja, merre akar menni, merre akar szagolni. Követte céltudatosan haladó gazdáját, mégis az sütött le róla, hogy nem akar kint lenni, vagy csak túl korán van, vagy szimplán úúútálja az esőt. Bármi lehetett. Mégis olyam komikus látvány volt, hogy hangosan kacarásztam az utcán!

Rádöbbentem, hogy ezt korábban sose tettem volna! Kellemetlennek éreztem volna, hogy egyes egyedül sétálva nevetgélek. És most boldog voltam, hogy megengedem magamnak!

Eszembejutott gyerkőcöm kacagása, és ahogy, néha nem is tudom pontosan min, (vagy meglepődöm, hogy milyen apróságon,) síkítva kacag úra és újra! Mert eszébe sem jut visszafognia magát! Mert boldogan megosztja és kimutatja! Mert nem feszeng, csak élvezi!

Néha tudattalanul, csupán megszokásból olyan dolgokat is megtiltunk magunknak, amit nem kellene. Valamikor valamit félreérthettem, ha azt gondoltam egyedül mosolyogni és nevetni nem illendő.

Kellenek a szabályok, kellenek a határok, de szükséges azok újragondolása is!