Én bevallom, kicsit féltem az anyaságtól. Tudtam, hogy idővel a család fogalmába kisgyermek is beletartozik majd, mégis vágytam rá, és tartottam tőle egyszerre. Tudtam, hogy minden meg fog változni, de fogalmam sem volt hogyan. Nem tudtam rá igazán felkészülni. Nem tudtam megmaradnak-e azok a barátaim, akiknek nincs gyereke. (Megmaradtak.)

Valahol félelmetes volt az egész.

Majd mikor megérkezett a mi kis Babónk minden olyan természetes volt. Az, hogy vele vagyok, az, hogy róla szól a nap 24 órája, az, hogy anya lettem. Ugyanakkor ebből a természetességből fakadóan legalább fél évig úgy éreztem, hogy fel sem fogom igazán. Olyan “minden megváltozott és semmi nem változott” érzésem volt. Én ugyanolyan vagyok mint voltam. “Pont ugyanolyan.” De ha megnéztem a napom… hát, úgy őszintén, ott tényleg minden megváltozott, minden a baba igényeihez igazodott, a maradék tennivalót meg elláttam, ahogy időm és energiám maradt.

Repül az idő. Eltelt több mint egy év. És most döbbenek rá igazán. Tényleg minden más.

Mivel sokan kérdezgették, viszem-e elsőszülöttemet bölcsibe, elgondolkodtam. Mit is szeretnék majd csinálni? Hogyan tudok majd úgy dolgozni, ha lányom bölcsibe vagy oviba jár? Hogyan lesz az mindenkinek élhető, miközben ő is a lehető legtöbbet kapja. Tényleg mindent másképp látok, más szűrőn keresztül nézek!

Azt tudom, hogy mit szeretnék igazán csinálni. Minél több anyukának szeretnék segíteni abban, hogy tudatosabb legyen. Megelőzze vagy csökkentse fizikai fájdalmait, amelyet vagy korábbról hozott, vagy a babája és gyerkőce cipelése, nevelése okoz. Segíteni abban, hogy szünetet tudjon tartani, hogy meg tudja élni a pillanatot akkor is, amikor úgy érzi rengeteg tenniavalója akad, vagy épp a feje tetejére állnak a dolgok. Hogy megtanuljon türelmesnek lenni önmagával.

A formát még keresgetem. Mi az, ami könnyen elérhető nektek, mégis kézzel fogható.

Az előttem cseperedő kisgyermek jó példa. Mer felfedezni, kísérletezni. (Erről épp a múlt héten írtam, ha lemaradtál olvasd el ITT.) Én is ezt fogom tenni. Igyekszem a számtalan ötletet formábaönteni. Kipróbálni dolgokat. Ha kell újra és újra nekifogni. Belátni, ha valamin változtatni kell. Mert tudom, látom, hogy mi anyukák néha hajlamosak vagyunk mindenki mást magunk elé sorolni. Látom a görnyedő hátakon, a sajogó vállakon, az előre tolt csípőkön. Van más választás, de sokszor nem tudunk róla. És ami a legszörnyűbb, néha csak elfogadjuk, hogy ez ilyen. Hogy ez ezzel jár.

Hiszem, hogy nem így van. Tudom, hogy ha testi és lelki megszokásainkat sikerül fülöncsípnünk már félig meg is tettük az utat.

..folytatás következik!

Értesülj róla azonnal!

Íratkozz fel!