Második szülésemre készülök. Épp olyan ismeretlen út mint az előző. Épp ugyanúgy nem tudom, hogyan fog elkezdődni. Vajon pár órám lesz … ami bár intenzív, de mégis (utólag szemlélve) belátható? Vagy félnapok, amit még nem tapasztaltam és talán kevésbé intenzív mégis ismeretlen.

Tudom, hogy képes vagyok rá, mégis van benne valami ijesztő. Hiszen nagy esemény ez. Hihetetlen, hogy napokon (vagy esetleg csak órákon) belül olyan jelentőségteljes esemény részese leszek, amely során megszületik második gyermekem. Hiszen most minden csendes. A nagyságon és utolsó hetekben jellemző tüneteken kívül minden rendben. Épp olyan mint tegnap vagy tegnap előtt. Talán érzelgősebb vagyok. De ilyen is volt már.

Utolsó naposnak lenni kicsit olyan, mint ketyegő bombán ülni, ahol persze a bomba nem egy kellemetlen dolog, sőt, vágyott. Talán inkább tüzijáték! 😃

Néhány hónappal ezelőtt, a harmadik trimeszterbe lépve kezdődött, hogy leányom ragaszkodóbb és bújósabb lett. Igyekeztem a napi teendők mellett megadni neki a maximális támogatást, a lehetőséget, hogy feltöltődjön velem, hogy érezze itt vagyok neki. A hónapok során kerültek elénk új helyzetek és szerencsére minden jól ment. Hamar szobatiszta lett kis dolgokban, rendszeresen látogat már közösséget, persze még csak kevésszer és pár órát, de nagyon élvezi. És közben persze jöttek az első komolyabb megfázások is.

Miközben én egyre jobban fáradtam és igyekeztem magamra is figyelni. Amikor kiderült, több vasat szükséges szednem és gyanítottam részint ez áll a nagy fáradékonyság hátterében nagyon odafigyeltem. Nehéz néha elengedni a tennivalókat. Mindenesetre az én feladatom prioritásom a délutáni pihenés lett. Így bírtam az estéket és az intenzívebb napokat.

Most mégis nehéz. Nehéz elengednem a kicsilányt. Miközben úgy látom, hogy őt (amennyire számára felfogható) jól felkészítettük arra, hogy ő bizony nagy testvér lesz. Azzal még se készültem, hogy magamat felkészítsem arra, hogy én pedig több gyerekes anyuka leszek. A testem munkálódott és dolgozott, a szívemet talán mégis e napokban kell nagyra tárnom, vagy csak felfognom, hogy nagyobbá lett.

Mintha ezt most kellene meglépnem. És amit utat engedek neki, megérkezik hozzank az apró teremtmény, aki most a pocakomban figyel és várja a megfelelő időt, mikor kibújhat.
Talán bolondságnak hangzik, de mintha meg kellene gyászolnom “egy gyerkőcös anyaságomat” és teret engednem valami újnak. Nem csak a testemet engedni dolgozni, lelkemet és szívemet is. ❤️

Csatlakozz és kövesd a kalandot!

Lehetséges, megszabadulni a hátfájástól és anyukaként is lehetünk mind fizikailag, mind szellemileg frissek és kiegyensúlyozottak!

 
 
Becenév:*
E-mail:*